sorrow„Még egy szó, és esküszöm, hogy kiugrom az ablakon!” Néha mi magunk is mondhatunk hasonlót hirtelen felindulásból, de vajon gondolnánk-e, hogy emiatt a pszichiátriára is kerülhetünk? Egy jogvédő szervezet saját tapasztalatokat oszt meg a kényszerbeszállítások veszélyeiről.

Képzeljünk el egy ünnepekkor hagyományszerűen megtartott családi összejövetelt. A rokonok – akik az év nagy részében nem találkoznak egymással – összeülnek, hogy együtt elköltsenek egy hangulatos ebédet. A családtagoknak lehetősége nyílik megosztani a gondolataikat egymással, felidézni a közös emlékeket, és természetesen jóízű vitákra is kiváló alkalom ez.

Most sem alakul másképp: a középső fiú egy apróságnak tűnő dolgon összeszólalkozik idős édesanyjával, a szóváltásból pedig hangos veszekedés lesz. Sértő dolgokat vágnak egymás fejéhez, amik normális esetben sosem hagynák el egyikük száját sem, de hát az indulatok már csak ilyenek. Az idős nő dühében azt mondja fiának: „fejezd be, mert a vonat alá ugrok!”.

Ezzel a családias hangulat egyszerre szertefoszlik, és a családtagok zavartan elkezdenek hazaszállingózni. A legfiatalabb lány (aki persze már a húszas éveiben jár) azonban nem bírja elfelejteni, amit édesanyja szájából hallott, aggodalmában felhívja a háziorvost, hogy segítséget kérjen. Elpanaszolja neki, hogy anyukája öngyilkossággal fenyegetőzött, valamit tenni kellene. A háziorvos utánanéz az idős nő betegéletútjának: egyszer régebben egy pszichiáter felírt neki némi antidepresszánst, mert hangulati zavarai voltak. Innentől kezdve beindul a gépezet, amit nem könnyű megállítani.

Néhány órával később mentősök és rendőrök jelennek meg a szülői háznál, a nőt be akarják vinni kivizsgálásra, hiszen ha öngyilkossági szándéka van, azt feltétlenül kezelni kell…

Az idős nő riadtan veszi tudomásul, hogy mi történik. A rendőrség és a mentő bizony nem azért jött ki hozzá, hogy hogyléte felől érdeklődjenek: mindent el fognak követni, hogy betegyék őt a mentőkocsiba, és beszállítsák a pszichiátriára. Pedig ő azt a mondatot nem is gondolta komolyan, csak némi szimpátiát akart kelteni feldühödött fiában, de úgy tűnik, nagyon rosszul sült el a dolog.

A sorsfordító kijelentés

Azt hihetnénk, hogy néhány rosszkor rossz helyen elejtett szó senkit sem juttathat „csak így” sürgősséggel a pszichiátriára, pedig a gyakorlatban nagyon is megtörténhet. Ha egy orvos úgy találja, hogy valaki veszélyt jelent magára vagy a környezetére nézve, sürgősségi beutalót állíthat ki. És mivel az ő szubjektív véleménye a döntő tényező, bizony könnyen lehet, hogy egy meggondolatlan kijelentés épp elég indok lesz a beutaláshoz.

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány az elmúlt hetekben kapott telefonhívást egy hasonló eset helyszínéről: a mentő és a rendőrség éppen be akart vinni egy idős nőt kivizsgálásra, mivel a fia szerint öngyilkossággal fenyegetőzött. A telefonáló a nő férje volt, segítséget kért, mert fogalma sem volt, mit tegyen, hogy ne vigyék a feleségét a pszichiátriára, hiszen esze ágában sincs megölni magát.

Ez azonban ilyenkor teljesen másodlagos kérdés – sem a mentősöknek, sem a rendőröknek nem számít, mi van a nő fejében, ők csak utasítást kaptak. Az ember pedig hajlamos ösztönösen ellenállni, hiszen kinek hiányzik az, hogy beszállítsák a pszichiátriára, ráadásul mindezt a „saját érdekében”? Ha pedig ellenáll, a mentős indokoltnak érezheti, hogy benyugtatózza a „beteget”, sőt, a rendőr akár meg is bilincselheti. Vagyis minél kevésbé hajlandó megadni magát ennek a képtelen és megalázó helyzetnek, annál jobban kiteszi magát a kényszerintézkedéseknek.

Függően attól, hogy az érintett mennyire zaklatott vagy legyógyszerezett állapotban jut el a vizsgálatra, egyre csökken az esélye arra, hogy elhiszik a történetét, miszerint csak hirtelen felindulásból mondta azokat a dolgokat, és esze ágában sincs megölni magát. Ha pedig nem tudja elég határozottan és higgadtan megvédeni magát, akkor számíthat rá, hogy egy zord ápoló az ágyához kíséri, leinjekciózza, és esetleg oda is kötözi, hogy nyugodt körülmények között „gyógyulhasson”.

Mi hát a megoldás?

Mindenekelőtt az, hogy ne adjunk okot senkinek azt feltételezni, hogy kárt akarunk tenni magunkban vagy másokban. Ez az a pont, ami sebezhetővé teszi az embert a pszichiátriai kényszerkezelésekkel szemben, ne engedjük hát, hogy rés keletkezzen a pajzson.

Ha már az ember forrófejű és meggondolatlan volt, megtörtént a baj, és nem lehet kitérni a „vizsgálat” elől, akkor nagyon fontos, hogy legyünk együttműködőek, és ne veszítsük el a fejünket. Lehetőség szerint ne üljünk be a mentőbe egyedül, kísérjen el egy barát vagy családtag! Semmiképp se mutassunk szorongást, zavartságot, ne sírjunk és ne legyünk ingerültek. Ha az orvos felé, akinek döntenie kell a kezelés indokoltságáról, nyugodtságot és magabiztosságot sugárzunk, nem lesz oka feltételezni, hogy veszélyt jelentünk magunkra vagy bárki másra nézve.

És ha az ember úgy érzi, méltatlan bánásmód vagy visszaélés érte a pszichiátrián, még mindig megkeresheti az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítványt, amely Magyarországon 25 éve foglalkozik a pszichiátriákon történő jogsérelmek orvoslásával.