Akár több ezer gyermek szedhet Magyarországon olyan tudatmódosító szereket, amelyeket “figyelemhiányos hiperaktivitásra” (ADHD) írnak fel. Ezekkel tesszük ma engedelmessé a gyerekeket, akik nem viselik jól a rájuk erőltetett szabályokat. De vajon mi, felnőttek, hogyan éreznénk magunkat ma az ő helyükben?

children with chalk

Míg egy felnőtt maga döntheti el, hogy aláveti-e magát egy gyógyszeres kezelésnek, vagy sem, addig egy gyermeknek ez a lehetőség nem adatik meg. Hibáztathatunk-e egy tizenéves gyereket azért, mert nincs megelégedve a ráerőszakolt szabályokkal és kötelezettségekkel, és mindennek hangot is ad?

Adva van nekünk egy oktatási rendszer, amely egy bizonyos módon működik. Megkövetel egy viselkedési formát, amitől nem tanácsos eltérni: majdhogynem feltétlen engedelmességet a gyermekek részéről. Mindeközben pedig elvárjuk tőlük, hogy olyan adatokat, információkat próbáljanak elsajátítani, amik jó eséllyel cseppet sem keltik fel az érdeklődésüket.

A mai trendek szerint azok a „normális” gyerekek, akik hajlandóbbak az engedelmességre, akik megadják magukat a rájuk kényszerített szabályoknak. Akik zavaróan viselkednek, izegnek-mozognak, bajt kevernek, nem figyelnek oda a tanórákon, nos, korábban ők voltak az ördögfiókák, a rosszcsontok. Folyton kikaptak, büntetésben voltak, mindig ők voltak a hibásak mindenért. Ma már azt mondják rájuk, nem ők tehetnek róla, hiszen betegek.

Persze sokféle megközelítés létezik az úgynevezett „hiperaktív” gyerekek kezelésére, ezek mégis túl gyakran mutatnak előbb vagy utóbb a „gyógyszerezés” irányába. Ez az a pont, ahol a felnőttek tulajdonképpen lemondanak a gyermekről, vagyis arról, hogy tudatmódosító szerek nélkül képes lesz megállni a helyét a modern világban. Súlyos döntés ez, még akkor is, ha természetes dolognak tűnik, hiszen az orvos megnyugtat: a tabletták veszélytelenek, segítenek majd a gyermeknek nyugodtan végigülni az órákat, és odafigyelni a tananyagra.

Tegyük a szívünkre a kezünket egy pillanatra, és gondoljunk bele úgy igazán: mi vajon hogyan viselnénk el mindazt, amit a gyerekekre kényszerítünk nap mint nap? Az iskolák bezárása alatt számtalan szülőnek kéretlenül ugyan, de lehetősége nyílt alaposan megízlelni, mi mindent kell megtanulnia a mai fiatalságnak. Szívesen cserélnénk velük? Hányan érezzük úgy, hogy „nincs az az isten, hogy én ezt megtanuljam”? Nos mégis azt a gyermeket tartjuk ma normálisnak, aki szó nélkül engedelmeskedik, sőt, jó eredményeket ér el.

Egy felnőtt esetében erénynek tartjuk azt, ha kiáll magáért, ha hangot ad az egyet nem értésének. Előnyt kovácsolhat abból, ha „hiperaktív”, hiszen már eldöntheti, mire akarja összpontosítani a figyelmét, mibe akar energiát fektetni, megteheti, hogy a szíve után megy. Mikor pedig ünnepelt művésszé, világbajnok sportolóvá, vagy sikeres vállalkozóvá válik, az emberek példaképként tekintenek rá.

Ha egy gyermek viselkedik így, a jutalma nagy valószínűséggel egy tudatmódosító szer lesz.

Talán úgy tűnhet, hogy a gondolatmenet kissé ki van sarkítva, ám vessünk csak egy pillantást arra, hogy milyen hatásai vannak e szereknek amellett, hogy engedelmessé teszik a gyerekeket. A hangulatingadozás, személyiségváltozás, szorongás, depresszió, alvászavar, ingerlékenység indítja a sort, ezek a leggyakoribb mellékhatásai a hazánkban használt két „ADHD-gyógyszernek” – csak néhányat kiemelve a felsorolásból. A folytatás sem éppen megnyugtató, hiszen a lényeg csak itt tűnik fel: öngyilkossági gondolatok, hallucinációk, illetve akarattól független beszéd vagy testmozgások. A hosszú távú használatuk igazoltan visszafoghatja a testi növekedést, és elváltozásokat okoz az agy szerkezetében – ez utóbbit kutatás támasztja alá.

A különös igazából az, hogy valami mást várunk egy olyan szertől, ami szinte azonos reakciót visz végbe az agyban, mint a kokain – pedig az egyik szer, a metilfenidát, határozottan ilyen mintát követ. A mellékhatások legtöbbjére majd további pszichiátriai szereket írhatnak fel, nem kevésbé rémisztő mellékhatásokkal, így a betegségtudat innentől egész hátralévő életüket végigkísérheti.

Lawrence Kelmenson amerikai pszichiáter, aki 32 éve foglalkozik felnőttekkel és gyerekekkel, a következőket írta:

Az ADHD megteremtése lehetővé tette, hogy napi szinten stimulánsokat adjanak bármely gyereknek és felnőttnek, akinek nehezére esik figyelni az unalmas feladatokra (ami minden gyerekre és felnőttre igaz). Habár nem okoz eufóriát és függőséget a gyerekeken alkalmazva, a kezelt gyerekek sohasem válnak felnőtté, mivel ahelyett, hogy a szüleik és az iskolák felnevelnék őket, a gyermekpszichiáterek gyógyszerezik őket…”

A tizenéveseknek leggyakrabban felírt gyógyszer ma a speed.”

A valóságban tehát nemcsak „normálissá gyógyszerezzük” a gyermekeinket, ennél sokkal „többet” teszünk. Megtanítjuk számukra, hogy betegek, és tudatmódosító szerek nélkül nem tudnak boldogulni az életben. Arra oktatjuk őket, hogy a társadalom pszichiátriai szerek hatása alatt fogadja el őket, és hogy ez teljesen rendben van.

Számos alternatíva létezik arra, hogy elkerülhessük mindezt. Tegyük meg, amit kell, hogy a gyermekeink teljes életet élhessenek.

 

Fotó: Designed by Freepik