ryan whitlow 535703 unsplash 1080A legtöbben úgy tekintenek rájuk, mint hatékony átmeneti megoldásra: segíthetnek elnyomni a fájdalmat, megkönnyíthetik az elalvást, enyhíthetik a lelki eredetű kínokat – gondolják az emberek. Azt azonban kevesebben tudják, hogy olyan csapdába ejthetnek minket, melyből szinte lehetetlen kijutni, számtalan ember élete futott zátonyra már emiatt.

A különféle tabletták, kapszulák és egyéb készítmények olyannyira életünk részévé váltak, hogy szinte alig akad élethelyzet, amire ne találnánk valamilyen kémiai megoldást a gyógyszertárakban. Hogy hogyan is működnek, milyen változásokat idéznek elő testünkben, szinte senki sem tudja, hiszen egy átlagember aligha tűnődne el ilyesmin – elvégre mobiltelefonjaink működését sem értjük, mégis hűségesen kiszolgálnak minket életünk minden percében. Ha ránk tör a fejfájás, reflexszerűen nyúlunk a fájdalomcsillapítóért. Egy kósza pillanatig sem morfondírozunk rajta, hogy vajon miért kezdett épp most hasogatni fejünk, lényeg, hogy a szertől hamarosan elmúlik. Ugyanezen mintázat szerint kezdtek beépülni mindennapjainkba a nyugtató és hangulatjavító szerek is, melyekről szintén nem nagyon tudjuk, milyen közvetlen hatást váltanak ki. Mivel orvos írja fel őket receptre, így szinte vakon bízunk benne, hogy különösebb kompromisszum nélkül segítenek enyhíteni mentális terheinken, amolyan lelki fájdalomcsillapítóként. De mi történik valójában, amikor valaki elkezd ilyen szereket szedni?

A pszichiátriai szerek – melyek közé a nyugtató, a hangulatjavító, és az antidepresszáns szerek is tartoznak – a központi idegrendszerre, vagyis az agyra fejtenek ki erőteljes hatásokat, befolyásolják a kémiai úton történő kommunikációt. Egyszerűbben fogalmazva ráerőszakolják az agyra, hogy egy bizonyos módon működjön, és hagyja figyelmen kívül az akár jelenleg is fennálló gondokat. Senkit nem ér meglepetésként, hogy egy hirtelen bekövetkezett veszteség, egy családi konfliktus, vagy épp egy pénzügyi válsághelyzet lelkileg is erőteljes megterheléssel jár. Annak az ára viszont, hogy az agy – ilyenkor nagyon is normális – kémiai reakcióinak megálljt parancsoljunk, jóval túlmutat a fájdalomcsillapítókén.

A pszichiátriai szerek hatóanyagai által kiváltott hatások dacára az idegrendszer mégis megpróbálja fenntartani az egyensúlyát, így egy bizonyos idő után az új „normális” működéshez már folyamatosan szüksége lesz ezekre a szerekre. Ez a folyamat okozza azt a jelenséget, hogy körülbelül minden második embernél, aki hosszabb ideig szed pszichiátriai tudatmódosító szereket, különösen súlyos függőség alakul ki. Ez azt is jelentheti, hogy ha néhány órával később veszi be a szokásos tablettát, egészen bénító tünetek törhetnek rá: szorongás, izzadás, remegés, zavartság, vagy akár szabályos pánikroham – ha pedig az emberek ilyesfajta tüneteket látnak valakin, bizony hajlamosak mentőt hívni. Nem okoz különösebb fejtörést kitalálni, hogy a mentősök egy ilyen állapotban lévő embert hová fognak elsőként szállítani: egyenesen a pszichiátriára. Ott pedig, miután felvették őt sürgősséggel az osztályra, csak a szerencséjén múlik, hogy elhiszik-e neki a történetét, vagy azon nyomban elkezdik a pszichotikus tünetekre megszokott kezelést – ami pedig további pszichiátriai szereket jelent, immár egy hivatalos diagnózis kíséretében.
Azt hihetnénk, hogy ezeket a szereket csak súlyos esetekben írják fel az embereknek, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy akár olyan hétköznapi dolgokra is rendszerint írnak róluk receptet, mint az alvási nehézségek, a testi fájdalmak, vagy egy elhúzódó betegségből adódó aggodalom.

Egy jogvédő szervezet, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért több olyan esettel is találkozott Magyarországon, amikor pszichiátriai szerek okozta elvonási tünetek juttattak valakit a pszichiátriára. Éppen a közelmúltban történt meg, hogy egy érettségi előtt álló fiatalember, aki nem tudta bevenni évek óta szedett tablettáit, az emiatt fellépő elvonási tünetek okán kénytelen volt felkeresni a közeli kórház sürgősségi osztályát. Bár a fiatalember felismerte a problémát, és jelezte is azt az őt vizsgáló orvosoknak, közben mégis olyan tüneteket produkált, melyek láttán indokoltnak látták őt – akarata ellenére – a pszichiátriai osztályra helyezni. Egyetlen szerencséje az volt, hogy egy utolsó hívást engedélyeztek a számára mielőtt elvették volna a telefonját, így jelezhette családjának hollétét, akik nem sokkal később ki is hozták őt a pszichiátriáról.

Belegondolni is szörnyű, hányan járhatnak ma is ebben a cipőben Magyarországon. Amellett, hogy ezek az esetek nagyon is indokolttá teszik a pszichiátriai szerek felírásának korlátozását, a legkézenfekvőbb megoldás kétségkívül az lenne, ha a betegek minden esetben valódi felvilágosítást kapnának a gyógyszeres kezelések veszélyeiről. Ha ténylegesen tudatában lennének a kezelés hosszú távú kimenetelének, csakis akkor hozhatnának felelős döntést jövőjüket illetően.