511749 PI4VEB 306 freepikA következő cikket Gregg Henriques, Ph.D. klinikai szakpszichológus jelentette meg a Psychology Today nevű szaklapban.

Nagyon gyakori eset, amikor először találkozom egy kliensemmel, aki mentális gondokkal küzd, hogy szorongásról vagy depresszióról panaszkodik. Íme egy tipikus beszélgetés:

Én: Tehát megosztaná velem, hogy miért jött ma el hozzám?

Kliens: Nos, mostanában nem érzem jól magam. Előfordul, hogy rossz a hangulatom, és nem tudom lerázni magamról. Nem akarom depressziósnak érezni magam.

Én: Mi az, amitől depressziósnak érzi magát?

Kliens: Nem tudom. Igazából semmi. Ez csak úgy a semmiből jön. És csak azt kívánom, hogy bárcsak ne érezném így magam.

Ezután elkezdem összeszedni az adatokat az életükkel kapcsolatban, és szinte mindig előkerülnek a depresszió (vagy szorongás) okai. A leggyakoribb történet a következő (ezek az összetevők általában fél-egy óra alatt körvonalazódnak – az érthetőség kedvéért felgyorsítva egy főiskolai tanuló kontextusába helyeztem):

Én: Szóval meséljen nekem arról, hogy mi történik. Milyen az élete itt a főiskolán?

Kliens: Bejárok az órákra, de valójában nem igazán érdekel az, amit csinálok. De nyilvánvalóan szükségem van főiskolai végzettségre, ha jó állást akarok szerezni. Van néhány srác, akivel együtt lógok néha, de ők nem igazán tudják, hogy mi történik velem, és nekem nincs kedvem beszélni velük erről. Mostanában, mivel nyomottnak érzem magam, ki sem jövök a szobámból.

Én: És mi a helyzet a párkapcsolatok terén?

Kliens: Az előző félévben összejöttem valakivel. De jelenleg nincs párkapcsolatom.

Én: Egyáltalán?

Kliens: Egyáltalán.

Én: Beszéljen nekem a szüleivel való kapcsolatáról.

Kliens: Az rendben van, azt hiszem. Néha beszélek velük.

Én: Tudnak róla, hogy hogy érzed magad?

Kliens: Nem. A jegyeimmel törődnek, nem akarom őket még a hangulatommal is terhelni.

Én: Milyen volt a kapcsolatotok amíg felnőttél?

Kliens: Jó volt, azt hiszem. Elváltak, mikor én 12 éves voltam. Anyám elhagyta apámat, én pedig elköltöztem vele és a barátjával – aki most a nevelőapám.

Én: Vele milyen a kapcsolatod?

Kliens: Nem jó. Ő egy barom.

Én: Rossz hatással volt ez az édesanyáddal való kapcsolatodra?

Kliens: Nem tudom, sohasem beszéltünk róla.

Az egyik dolog, amit az emberek a legkevésbé értenek, amikor szorongásról vagy depresszióról van szó, az a probléma gyökerének az érzésekkel való kapcsolata. Társadalmunk hajlamos összekeverni ezeket a dolgokat, és túlzottan is gyakran az érzéseket címkézi problémának. Gondoljunk erre a következőképpen. Ha eltöröd a kezed és elmész a sürgősségi ellátóba, nem fogod azt mondani, hogy „fáj a karom-rendellenességben” szenvedek. A fájdalom annak a jele, hogy van egy probléma. Vagy ha sokáig odakint vagy kabát nélkül és nagyon elkezdesz fázni, nem mondod azt, hogy „fázási-rendellenességem” van. Vagy ha már jó hosszú ideje nem ettél és igazán éhes vagy, akkor nem „éhség-rendellenességed” van. A fájdalom, a hideg és az éhség érzete annak a jelzései, hogy az alapvető szükségleteid, mint a testi épséged, a meleg és az étel nem elégségesek. Az érzések nem maguk a problémák.
A negatív érzések, mint a depresszió és a szorongás ugyanígy működnek. A depresszió és a szorongás az esetek túlnyomó többségében arra utaló érzelmi jelzések, hogy az egyén pszichológiai egészsége nem ideális, és emberi kapcsolatai nem kielégítőek. Valóban, amikor depressziót vagy szorongást látok, az első dolog, amit megnézek, az az emberi kapcsolatok értéke. Mint nagymértékben társas lényeknek, az embereknek értékes kapcsolatokra van szükségük a következő területeken:

1. Család
2. Társak, barátok
3. Párkapcsolatok
4. Társadalmi kapcsolatok

Szintén számít még saját magukkal való kapcsolatuk, illetve annak mértéke, hogy mennyire büszkék saját magukra és mennyire képesek elfogadni önmagukat. Életbevágó, hogy elismerjen és értékeljen minket a családunk, a barátaink, a társunk, és hogy valamilyen ismert és értékes módon kell hozzájárulnunk a társadalomhoz. És szintén életbevágó, hogy tiszteljük és megértsük saját magunkat.

Most nézzünk újra vissza az előbbi beszélgetésre. Azonnal látható, hogy a kliensünk alacsonyan van az összes felsorolt tartományban. Elidegenedve érzi magát a családjától, nincsenek közeli barátai, nincs párkapcsolata, és nem lát egy egyértelmű módot arra, hogy értékesen hozzájáruljon a társadalomhoz. És ötlete sincs arról, hogyan gondoljon pozitívan önmagára.

A depresszió annak a módja, ahogyan érzelmi rendszerünk jelzi számunkra, hogy a dolgok nem működnek rendesen, és emberi kapcsolataink nem elégségesek. Ha alacsonyan vagy ezeken a kulcsterületeken, a család, a barátok, a párkapcsolat, a csoportok és saját magaddal való kapcsolatod területein, a depresszió érzése ebben az összefüggésben pontosan olyan, mint fájdalmat érezni egy törött kar miatt, fázni kint a hidegben, vagy éhséget érezni 24 étkezés nélkül töltött óra után.

Társadalmunk jelenlegi felépítéséből adódóan a depresszió gyakran nem segít abban, hogy újraindítsuk a rendszert és igénybe vegyük a többi ember segítségét, hanem ehelyett még jobban elszigetelődünk, ami egy csúnya, gonosz lefelé vezető spirált eredményez, még kevesebbet vagyunk hajlandóak tenni, magunk ellen fordulunk, ezáltal pedig még depressziósabbak leszünk. Így tehát a depressziós tünetek gyakran tényleg hozzájárulnak a problémához és az emberek tényleg szenvednek a negatív érzelmi szindrómáktól, a különösen negatív hangulat pedig egyértelműen része a problémának.

De azt mindenekelőtt mindenki számára tisztává kell tenni, hogy a szorongás és a depresszió a pszichoszociális szükségletek és fenyegetések tünetei. Semmiképpen sem szabad ezeket idegen érzésekként kezelni, melyeket meg kell szüntetni vagy helyre kell hozni – pont úgy, ahogyan nem kezelnénk egy törött karból származó fájdalmat, kihűlést vagy éhséget egy tablettával ahelyett, hogy ténylegesen rendbe hoznánk a törött karját, meleg helyre vinnénk vagy enni adnánk az egyénnek.

Eredeti cikk: https://www.psychologytoday.com/us/blog/theory-knowledge/201603/anxiety-and-depression-are-symptoms-not-diseases

Fotó: Designed by Freepik