Megdöbbentő hírek a pszichiátria területéről

"Csak oda ne kelljen visszamennem többé...!"

psychiatric patientHallani sem akarnak többé pszichiáterekről azok a fiatalok, akiket kényszerrel kezeltek pszichiátriai osztályokon – derült ki egy friss tanulmányból. Jó kérdés, hogy vajon hogyan tekinthető gyógyításnak az, amitől hanyatt-homlok menekülnek az emberek, akik megtapasztalták.

Egy márciusban publikált amerikai tanulmány a kényszerkezelések negatív hatásait dokumentálta a mentális problémákkal küzdő fiatalok körében. A Dél-Floridai Egyetem kutatói úgy találták, hogy az akaratuk ellenére kezelt mentális egészségügyi páciensek a kezelést büntetésként élték meg, és elvesztették a bizalmukat a pszichiátriában.

A kutatók mélyreható interjúkat készítettek 40 fiatal személlyel (16-27 évesek), akik legalább egyszer éltek át pszichiátriai kényszerkezelést. A megkérdezettek 70%-a számolt be arról, hogy megrendült a bizalma és az együttműködésre való hajlandósága a mentális egészségügyi dolgozókkal szemben.

…egy alkalom a kórházi kényszerkezelésből elég volt nekem ahhoz, hogy bármiféle segítséget kizárjak terapeuta jellegű alakoktól, iskolai dolgozóktól vagy a szüleimtől, mert annyira félek, hogy ismét visszakerülök arra a helyre. Rémálmaim is voltak emiatt. Tehát emiatt csak még jobban bezárkóztam, és távol tartom magamtól a segítségüket ahelyett, hogy kinyúlnék érte és elfogadnám – mondta a megkérdezettek egyike. A beszámolók szerint a kényszerkezelések alatt a fiatalok sokkalta inkább embertelen és büntetés jellegű, mintsem gondoskodó bánásmódot tapasztaltak, amik messze alulmúlták az elvárásaikat.

Mivel a Dél-Floridai Egyetem csak az Egyesült Államokból kérdezett meg pácienseket, nyugodt szívvel legyinthetnénk az egészre, ám a kényszerkezeléseket illetően sajnos hazánkban sem tekinthetjük jobbnak a helyzetet: itthon is sokan büntetésként és lelki traumaként jellemezték a rájuk kényszerített pszichiátriai kezelést. Egy Magyarországon immár 25 éve működő jogvédő szervezetet számtalan kényszerbeszállítással és kényszerkezeléssel kapcsolatos esettel kerestek fel sértettek az elmúlt évtizedek során. Bár a hivatalos álláspont szerint ezek a személyek egészségügyi kezelésben részesültek, az alapítványt mégis sértettként keresték fel: az embertelen bánásmód, amit a pszichiátriákon átéltek, nem is állhatott volna messzebb a segítségtől vagy a gyógyítástól. Az Ombudsman, vagyis az Alapvető Jogok Biztosa is számos jelentésében tárt már fel hasonló atrocitásokat a hazai pszichiátriákon az elmúlt években.

Különösen elrettentő tény, hogy hazánkban az öngyilkosságot megkísérelt emberek a szakmai irányelvek szerint ugyanezen borzalmakat felvonultató heteknek néznek elébe: bár kétségkívül lelki válságban szenvednek, mégis kényszerintézkedések, ágyhoz kötözés, kényszergyógyszerezés és szabadságmegvonás várja őket. Kiválóan szemlélteti ezt a helyzetet az a tanulmány, amit egy szociológusnő írt korábban a kényszerkezelését követően. Így írja le a kórházi dolgozókkal kapcsolatos saját élményeit: „Az ápolók amúgy korlátlan hatalommal rendelkező, élet-halál urai, öblös torokhangon ordítoznak, zsidóznak, káromkodnak, valódi smasszerként viselkednek annak tudatában, hogy bármit megtehetnek, hiszen ők maguk is »áldozatok«. Hivatásuk áldozatai.”

Nagyon is itt lenne az ideje megreformálni ezt a területet, mert jelenleg úgy tűnik, roppant kevés köze van a tényleges gyógyításhoz – a büntetés-végrehajtásra viszont kísértetiesen hasonlít.

5 év “kezelés”, 15 “gyógyszer”, nulla tényleges segítség

jose a thompson VeeZz9sUaic unsplashEgy olvasónk, aki névtelen kívánt maradni, megosztotta velünk saját tapasztalatait a pszichiátriai kezelésekkel kapcsolatban. Annak reményében tette ezt, hogy az ő példájából okulva mások elkerülhessék mindazt, amin ő már nem tud változtatni.

2015 nyarán kerestem fel a helyi pszichiátriai rendelőt, a háziorvosom tanácsára. Szorongásos tünetek és ritka pánikroham miatt. Ekkor kezdődött a bő 5 éves kalandom a pszichiátrián. 5 éven keresztül kb 15 féle gyógyszert próbáltak ki rajtam, amiből csak a nyugtató volt hatásos, és talán 1-2 alvásban segítő másik gyógyszer, de ezek is depressziót váltottak ki mellékhatásként. Amit persze hamar be is vezettek a papírjaimba, hogy depressziós vagyok, előtte nem voltam soha.

Nyilvánvaló számomra, hogy párkapcsolati nehézségek és az akkori párom rideg cserbenhagyása vezetett ahhoz, hogy rosszul éreztem magam 2015-ben.

Ezután elkezdtek sorra néhány havonta új antidepresszánst felírni. Elenyésző pozitív hatás mellett súlyos negatív mellékhatásokat tapasztaltam, mint éjszakai izzadás, még erősebb szorongás, álmatlanság, szívdobogás, öngyilkos gondolatok, később súlyos depresszió.

Az állami ellátásban 3 pszichológusnál jártam, egynél pár alkalommal, aki mindenért engem hibáztatott, semmi empátia nem volt benne, és még el is aludt az üléseken rendszeresen. Ezt másoknál is csinálta, akikkel volt alkalmam beszélni.

A másik 2 pszichológusnál már volt tapasztalatom, ahogy elkezdtek lekezelően, engem hibáztatva viselkedni, illetve az ülés közepén felállt és kiment, mert neki dolga van, nem is kerestem őket többet.

Úgy döntöttem, hogy felkeresek egy magán pszichológust. Ő alátámasztotta, hogy az állami rendeléseken dolgozó pszichológusok ilyenek.

Hozzá jártam 8 hónapig, 300 ezer Ft-ba került, hol segített, hol nem. A végeredmény utólag szerintem annyi, hogy kicsit változott a gondolkodásom, ő mindenképp jól keresett. Holott az első alkalommal megígérte, hogy tud segíteni, 8 hónap után, mikor mondtam, hogy elakadtunk és sehova se haladunk, közölte, hogy ez a terápia évekig tarthat, és hogy ő erről többször szólt. Persze ez hazugság, egyszer sem tette, a szemembe hazudott, számlát sosem adott, arról is hazudott a végén, teljesen hülyének nézett.

Erre 6 hónapra a sok csalódás miatt úgy összecsaptak a hullámok felettem, hogy begyógyszereztem magam. Be is zártak ennek hála 2 hétre a zártosztályra. Mert hát egy elkeseredett, szomorú embernek mi is tehetne jobbat, minthogy bezárják és elveszik a szabadságát is.

Tudom, hogy erre ez az eljárás, és úgy ahogy törvényes is. Bár jött egy bíró akinek hiába mondtam, hogy nem akarok ott lenni, addig szugeráltak a pszichiáterek, mondhatom hogy befolyásoltak, míg elérzékenyültem, és ennyi elég is volt nekik, hogy ott tartsanak.

2 hét után, ami egy örökkévalósággal felér, ha valaki volt már bezárva, csak a koronavírus járvány kitörése miatt engedtek ki. Persze a kezelőorvosom várta a 2x-i hálapénzt, és erősen éreztette is ezt, hogy várja a családomat mielőtt kiengedne.

Úgy engedtek ki, hogy 5 percnél nem többet beszéltem összesen a 2 hét alatt orvossal, pszichológussal egyáltalán nem találkoztam, pedig szerettem volna.

Ez után már 6 féle pszichiátriai betegséget ragasztottak rám. A 2015-ös pánikzavarból lett bipoláris zavar, szorongásos zavar, labilis személyiségzavar, depressziós epizód, és nem-meghatározott alvászavar.

Kérdezem én, hogy lehet, hogy hatványozódnak a problémák 5 év „segítség” után…

Éveken keresztül olvastam ezekben a témákban, tudom mi a bipoláris zavar, soha nem mutattam jeleit, egy orvos beírta, azóta ott van, vele 1 percet beszéltem életemben. Senki meg sem kérdőjelezte, hogy ez valós-e. Akkor több orvos is látott, az ő általuk kiadott papíron nem volt rajta. Később mégis ott ragadt az ambuláns lapokon.

Egyszer összecsaptak a hullámok, és már érzelmileg labilis személyiségzavaros és bipoláris is „vagyok”.

Már félek tőle, hogy ha visszamennék az orvoshoz, rámbélyegezné, hogy nem vagyok tudatában a betegségem súlyosságának, és be is zárat, mert nem vagyok „hajlandó” meggyógyulni a 15 féle mérgüktől.

Minden gyógyszer betegtájékoztatójára rá van írva, hogy nem ismert a gyógyszer hatásmechanizmusa. Fogalmuk nincs hogy működik, csak hogy valamit csinál az agy kémiájával, és lövöldöznek a vak világba, hogy vagy bejön vagy nem, és sorra 15 féle gyógyszer, ha nem működik akkor kombinálnak 3-at random módon.

Beszéltem a kórházi kényszerkezelés idején az ottani betegekkel, mindenki csak menekülni akart, bánta aki önként ment be, az is aki bárhogy bejutott. Senki se gyógyult meg, mindenkinek „megtanították”, hogy hetekig hazudni kell, különben sose mennek ki onnan.

Az orvosok olyan lekezelően beszélnek a betegekkel, mintha valami kártékony rágcsálók lennénk. A nővérek hol milyen hangulatban voltak, egyszer megpofozott az egyik mert nem tetszett neki valami.

A kórházi körülmények olyanok mint egy háború után. Telefonálni nem lehet kifelé, csak ha kintről keresnek.

Ezen csalódások után már nem szívesen megyek vissza pszichiáter orvoshoz, 5 év alatt ennyit tudtak bizonyítani, hogy jobb ha távol marad, akinek egy csepp esze van.

Láttam bent 150 kilóra elhízott beszélni alig tudó embert, kicsit megismertem, rendesnek tűnt, a gyógyszerekkel tönkretették a testét és az agyát is. Mint egy zombi, olyan lassú, bevizel, csorog a nyála, úgy él már szegény.

Már elhagytam a gyógyszereket önszántamból. Rájöttem, hogy egyszerűen a változatos étrend, vitaminok, sport, természet jobb hatással van rám, mint a gyógyszernek nevezett mérgeik összessége.

Testi problémával az elmeosztályon: ezúttal sem lett jó vége

headacheFejsérülése volt, mégis pszichiátrián kezelték évekig azt a Fejér megyei férfit, aki ma már egy idősek otthonában kénytelen tölteni hátralévő napjait – önálló életvitelre nem lesz képes többé. Az egyéves késéssel elvégzett vizsgálat után is indokolatlanul tovább adagolt pszichiátriai szerek és a tényleges kezelés hiánya drámai módon törték derékba a fiatal férfi életét. Az ügyben nemrég rendőrségi nyomozás indult.
A harmincas éveiben járó férfi 2017 májusában fordult orvoshoz, mert úgy érezte: "kihagy az agya", és a fejében sugárzik a fájdalom. Az orvos azonban nem találta szervi okát a tüneteknek. Később, amikor már hallucinációi és indokolatlan dühkitörései lettek, kórházba szállították, de az ott elvégzett vizsgálatok sem találtak egyértelmű okot. Ezért aztán átszállították egy másik kórházba, ahol a tüneteiből adódóan már egy pszichiáter lett a kezelőorvosa. Bár tünetei miatt szükséges lett volna egy MR-vizsgálatot (mágneses rezonancia) végezni, ez azonban nem történt meg, helyette megszületett a diagnózis: skizofrénia.
Ennek megfelelően el is kezdték adagolni neki a pszichiátriai szereket, a következő három hetet pedig a kórházban töltötte. Amikor a hallucináció és a zavartság enyhülni látszott, hazaengedték, de a tudatmódosító szereket továbbra is szednie kellett. Ezek hosszabb távú "eredményei" aztán nem is maradtak el: a férfi állapota hamarosan romlani kezdett, megjelentek a gyógyszermellékhatások, mint például akaratlan testmozgások (pl. nyelvöltögetés), kézremegés, nehéz járás. Dolgozni így már nem tudott, és nemsokára vissza is került a pszichiátriára.
A kórházban az egyre súlyosbodó mellékhatások miatt változtattak a gyógyszerezésén, bár ez mindössze csak egy másik antipszichotikus szert jelentett. Az új hatóanyagnak jelentős szerepe lehetett abban, hogy a férfi vizeletkiválasztása hirtelen leállt, és húgyúti fertőzése alakult ki, ami csak azután állt helyre, hogy a pszichiátriai szert minimális adagra csökkentették.
Az oly régóta szükséges MR-vizsgálatra végül 2018 májusában került sor. Ekkor derült ki: a férfinak agyzúzódása volt, amelynek kezelését – a sikeres felépülés reményében – már sokkal korábban el kellett volna kezdeni. Az MR-vizsgálat már kimutatta a kezeletlen agyzúzódás miatt kialakult károsodást, ám a helyes orvosi kezelést a pszichiátrián még ezután sem kezdték meg.
A férfi 2018 júliusától kezdve egy teljes évig feküdt a pszichiátriai rehabilitációs osztályon. Állapota egyre súlyosabbá vált, a „gyógyszeres kezelés” ellenére pszichotikus tünetei felerősödtek, veszélyeztető magatartása miatt végül zárt osztályra helyezték. 2019 júliusában, miután a pszichiátriai szerek adagját megemelték, eszméletvesztéssel járó epilepsziás rohama lett – ekkor instabil állapota miatt az intenzív osztályra tették át. Az intenzíven kapott kezeléstől állapota javult, stabilizálódott – ezután visszahelyezték őt a pszichiátriára. Ott testi állapota újra romlásnak indult, olyannyira, hogy emiatt többször kellett sebészeti beavatkozást végrehajtani rajta.
2019 októberében egy súlyos keringési zavar miatt egy másik kórház belgyógyászati osztályára helyezték, ahol teljes körű kivizsgáláson esett át. Itt végre megállapították, hogy a tüneteit a régi fejsérülés és a férfinak éveken át adagolt pszichiátriaiszerek váltották ki. Ezeket a szereket így le is állították nála.
A több éves pszichiátriai kezelés után önfenntartásra képtelenné vált, mindössze 39 éves férfit nemsokára egy idősek otthonában helyezték el. Az otthonban ápolónőként dolgozó testvére odaadó ápolása következtében a férfi mostanra újra tud járni, ám bal keze maradandóan lebénult. Bár tudata tiszta, önálló életvitelre többé már nem képes.
 
A férfi családja felvette a kapcsolatot egy jogvédő szervezettel, a feljelentésük nyomán a napokban indult el a rendőrségi nyomozás.
 

68 éve halt meg Sztálin – Diktatúrájának csökevényei ma is velünk élnek

stalin mourning1953. március 5-e egy egész történelmi korszakot zárt le: meghalt Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, vagy ahogy a világ ismerte: Sztálin. Az Acélember (mert neve ezt jelenti) halála talán nem túl dicsőséges évforduló, mégis alkalmat nyújt rá, hogy tanulságként visszatekintsünk diktatúrájára, és arra is, hogy a szovjet pszichiátriai rendszer hogyan játszott kulcsszerepet rémuralma fenntartásában.
Kevés olyan időszaka van a világtörténelemnek, amely akkora ellenérzést kelt az emberek többségében, mint a Sztálin-korszak. Politikai tisztogatás, diktatúra, az „állam ellenségeinek” gyors eltüntetése – és mindezek egyik jellemző, bár manapság nem eléggé hangsúlyozott eszköze, a pszichiátria.
Könnyen gondolhatnók, hogy – a kommunista rendszer más elemeihez hasonlóan – a pszichiátereket csak kényszerítették az együttműködésre. Ám a pszichiátria ilyetén szerepe és közreműködése a diktatúra fenntartásában nem is annyira meglepő, mint amilyennek elsőre tűnik. A pszichiátriának ugyanis több száz évvel ezelőtti kezdeteitől fogva jellemzője a kényszerítés, a társadalmilag nem kívánatosak eltüntetése. A korai pszichiátriai intézeteknek nem is volt egyéb társadalmi szerepe, mint falak mögé zárni a zavaró elemeket, és bár a későbbiekben e terület rossz hírén azzal igyekeztek javítani, hogy képét mindinkább az orvoslás képéhez közelítették, az elzárás, a kényszerítés sosem szűnt meg a pszichiátria részének lenni – a mai napig sem.
Lenin utódja, a grúz származású szovjet diktátor, aki a maga ízlésére formálta a Szovjetuniót és egész birodalmát átitató személyi kultuszt alakított ki, nem bízta a véletlenre politikai rémuralmát, amikor a pszichiátria szolgálatait vette igénybe bármely "rendszerellenség" gyors eltüntetéséhez, valamely mentális betegség diagnózisát varrva a nyakukba, amely épp elegendő okot szolgáltatott pszichiátriai erődítmények mélyén történő elsüllyesztésükhöz.
 
Ez a fajta pszichiátriai rémuralom Sztálin halálával sem ért véget. 1967 és 1987 között a Szovjetunióban több mint kétmillió embert tartóztattak le és bélyegeztek politikai okokból „mentális betegnek”, akik aztán „kényszergyógykezelés” címszóval tűntek el a szovjet pszichiátriai rendszer süllyesztőjében.
A politikai pszichiátria hatásától Magyarország sem mentesült. Számos eset került napvilágra (főleg a rendszerváltást követően), amelyek arról tanúskodtak, hogy politikai ellenvéleménnyel nem volt nehéz a zárt osztályra kerülni és a szörnyű kórra „kezelést” kapni. Egy fiatalember, a Vas megyei Mészáros Lajos a 70-es években adott rendszeresen hangot elégedetlenségének. Amikor a rendőrség megjelent nála, választás elé állították: a börtön vagy a pszichiátria. A férfi rosszul választott. A pszichiátriai osztályon számos alkalommal elektrosokkolták, méghozzá altatás, érzéstelenítés nélkül, olyan fájdalmat okozva neki, hogy kínjában maga alá vizelt. Bár néhány hét múlva kiengedték, életét és karrierterveit sikerült teljesen derékba törni.
A pszichiátria ilyen használata azonban – úgy tűnik – nem korlátozódott csupán az elmúlt politikai rendszerre. Ma is felbukkannak esetek, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a régmúlt ellentmondást nem tűrő pszichiátriai rendszerére. Számos példa volt ez elmúlt években is arra, hogy egy családtagot vagy házastársat próbáltak félreállítani olyan módon, hogy pszichiátriára juttatták, vagy gondnoksági eljárást kezdeményeztek ellene. 
 
Egy Magyarországon is működő nemzetközi jogvédő szervezethez fordult segítségért az az esztergomi ügyvéd is, akit pszichiáter felesége juttatott kis híján a pszichiátriára, hogy ily módon szabaduljon meg a férfitól. Egy nap munka után hazaérkezve úgy találta, hogy felesége elköltözött, a lakást kipakolta, a gyerekeket magával vitte, és értesítette a mentőket, hogy férje délután fél ötkor fog hazaérkezni, és öngyilkosságot akar elkövetni, ezért jöjjenek ki érte, és szállítsák a pszichiátriára kényszerkezelésre. Így a férfival egy időben megérkeztek a mentők is, hogy az „önveszélyes őrültet” a pszichiátriára vigyék. Szerencséjére nem egyedül érkezett haza, hanem egy orvos barátja kíséretében, aki a mentősök előtt igazolta, hogy a vádak légből kapottak, így a férfi megúszta a pszichiátriai kényszerbeszállítást.
 
Egy másik esetben a háziorvos állított ki kényszerbeutalót egy hozzátartozó elmondására alapozva. A férfit így akarata ellenére szállították be, és tartották is ott a pszichiátrián egy teljes hétig, ahol semmi keresnivalója nem lett volna.
 
Szívderítő volna azt gondolni, hogy a politikai pszichiátria borzalmai már csak a történelemkönyvek hasábjain köszönhetnek vissza ránk. A pszichiátria rendszere azonban ma is lehetőséget adhat emberek eltüntetésére, és életek tönkre tételére.
 

Az öngyilkossághoz vezető tabletták futószalagján

elder woman having her medicines freepikNem hogy nem segített édesanyján a pszichiátriai ellátás, hét év kezelés után öngyilkos lett, írta a nő lánya, aki egy internetes fórumon osztotta meg édesanyja szívszorító történetét. A dél-dunántúli nő mentális nehézségei miatt került pszichiáterhez, de segítség helyett állapota egyre csak romlott, egészen a végzetes napig. Az eset ismét csak felhívja a figyelmet a jelenlegi pszichiátriai kezelések hatástalanságára, illetve veszélyeire, véli egy emberjogi szervezet hazai csoportja, különösképpen a február 11-i, közelmúltbeli betegek világnapja alkalmából.

Édesanyám kb. 7 éve került először kapcsolatba az ideggondozóval, ahol egy pszichológushoz járt havi rendszerességgel – kezdi beszámolóját a szociológusnő, aki jelenleg szociális munkásként igyekszik jobbá tenni a mélyszegénységben élők életét. A szakember úgy érezte, fontos megosztania édesanyja megrendítő történetét a nyilvánossággal. – Ide én küldtem el, egyre súlyosbodó állapota miatt. … 2018 nyarán az első szuicid [öngyilkossági] kísérlete után rengeteg pszichiáterrel kellett volna kapcsolatba kerüljön, de ez csak papíron történt meg… 3 üveg szorongásoldó szert [klonazepám] vett be a 0,5 grammosból, így próbálta megölni magát. Ez akkor nem sikerült, és 3 hét pszichiátriai ellátás várt rá, ahol a leszedáláson kívül más nem történt. Velem többször beszélt pszichiáter, mint vele.

Beültették ilyen csoportos foglalkozásokra, amiket kb. egyedül is el tudott volna vezetni. De igazán orvos, aki a gyökereket feltárta volna, nem foglalkozott vele. Minden kezelőorvost megkerestem, akinek a neve szerepelt a dokumentációjában, és elmondtam, hogy mik történtek vele gyermekkorától napjainkig, olyan információkat átadtam, amiket tudtam, hogy édesanyám nem mondana el. Letelt a három hét, és amit a mai napig nem tudok feldolgozni, kiadták ugyanazokkal a gyógyszerekkel, amik bejuttatták őt oda. Napi háromszori adagolásban, mert abban a 3 hétben azt beállították. Kb. 10 éve szedte ezeket a gyógyszereket, olyan szinten hozzá volt szokva, hogy 3 üveg nem ölte meg… és ez volt az ellátás.”

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű szervezet szerint, akikkel a nő megosztotta édesanyja történetét, az eset egyáltalán nem egyedi. Sőt: a jogvédő szervezet tapasztalatai szerint a mai elmeegyészségügyi ellátásnak kifejezett jellegzetessége, hogy a kezelés csupán tudatmódosító szerek éveken, évtizedeken át tartó felírására korlátozódik, ami azonban igen messze áll a gyógyítástól. Nem csoda, hogy vezető pszichiáterek többször elismerték már, Magyarországon is: kezeléseikkel nem is célozzák a gyógyulást.

“Kikerült, próbáltam felvenni a kapcsolatot a pszichiáterrel rendszeres gondozást igényelve. Ez júniusban volt, szeptemberig szabadságra ment, de a gyógyszert szívesen felírják az asszisztensek… Eljött a szeptember, kapott egy gyógyszert, ami nem segített az állapotán, majd kértem, hogy váltsanak gyógyszert, így kapott egy antidepresszánst. Szedte, de nem volt jól… Járt a pszichológushoz rendszeresen, és 10 percre látta kb. félévente pszichiáter, aki felírta neki az adott gyógyszereket. Ebből állt a pszichiátriai gondozás.

Majd jött a február, és édesanyám nem kért telefonos konzultációt, tartott minden gépesített dologtól, még vezetékes telefonon kommunikált. Eljött a június, szedte a gyógyszereit, a korona hatása ezekre a pszichiátriai betegekre elképesztő hatással lehetett… Június 12-én öngyilkos lett, másodszorra már biztosabbat választott: felakasztotta magát.”

A mentális nehézségekkel küzdő emberek öngyilkosságát a nagyközönségnek nyilatkozó pszichiáterek gyakran hajlamosak válogatás nélkül a “betegségre” fogni, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva az egyre szaporodó mennyiségű, riasztó tudományos bizonyítékok sokaságát, amelyek arra figyelmeztetnek: számos pszichiátriai szer – közöttük sok olyan, amelyeket komoly mentális nehézségekre, vagy éppen öngyilkossági magatartás kapcsán írnak fel – mellékhatásként maguk is kiválthatnak öngyilkossági gondolatokat és késztetést. A helyzetet súlyosbítja, hogy – legalábbis az emberi jogi szervezet tudomása szerint – egyáltalán nem vizsgálják, hogy a megkísérelt vagy elkövetett öngyilkosságok vajon hány százaléka tulajdonítható éppen a felírt pszichiátriai szereknek. Pedig ennek nyomon követése idővel számos emberéletet menthetne meg.

Fotó: www.freepik.com

Senki sem segít az antidepresszáns-függőkön

woman taking white pillEgy friss tanulmány megdöbbentő adatokat tárt fel arról, mekkora a baj a receptre felírt antidepresszánsok terén: függővé vált pszichiátriai kezeltek óriási tömegei kényszerülnek online közösségektől segítséget kérni a tengerentúlon, amikor függőségükkel az ellátórendszer magukra hagyja őket. Hazánkban sem feltétlen jobb a helyzet, mivel zömmel ugyanazok a pszichiátriai szerek forognak a magyar egészségügyben is.

Bárki fel tud sorolni olyan szereket, amelyek fájdalmasan épülnek be az ember hétköznapjaiba – hiszen társadalmunk jelentős része személyesen is érintett a témában. Nem is kell ehhez messzebbre mennünk napi rituáléinknál, mint a reggeli kávé, a cigaretta, vagy a fárasztó munkanap végén elfogyasztott egy-két sör. Gondolkodás nélkül ide sorolnánk a hírhedt illegális drogokat is, hiszen ezek látványosan tesznek tönkre emberi életeket.

Van azonban egy szervesen ide tartozó kategória, amire talán csak a közvetlenül érintettek gyanakodnának: a receptre felírt pszichiátriai szerek. Bár a legtöbben tisztában vannak vele, hogy az altató- és nyugtatószerekre könnyen rá lehet szokni, az antidepresszáns tabletták esetében ez már nem ilyen közismert. Különösképp azért, mert orvosi körökben az a népszerű álláspont, hogy a depresszióra felírt hatóanyagokat egészen könnyedén el lehet hagyni. Ezt azonban rémálomba illő történetek tízezrei cáfolják, hiába tartanak ki magyar pszichiáterek is az antidepresszánsok ártalmatlansága mellett.

Egy januárban publikált nemzetközi tanulmány arra mutatott rá, hogy a betegek gyakran kénytelenek saját megoldásokat találni, amikor az ellátórendszer cserben hagyja őket: emberek tízezrei fordulnak közösségi média csoportokhoz segítségért az antidepresszánsokról való leszokásban. 16 különböző Facebook-csoport bejegyzéseit követték nyomon 13 hónapon át, melyekben 67 125 résztvevő osztotta meg tapasztalatait.

„Több tízezer ember elvonási tapasztalatai rejtőznek ezekben a csoportokban, ahol segítséget kapnak a leszokásban, pedig ezért az egészségügyi ellátórendszernek kellene felelnie” – írja a két angol és egy amerikai kutató által jegyzett tanulmány. A kutatók azt figyelték meg, hogy a betegek sok esetben éppen a pszichiáter javaslatára felezték le az adagot, majd pedig hagyták el teljesen, mindezt pedig egyetlen hét vagy akár csak néhány nap leforgása alatt. „Ez a megközelítés gyakran jelentős szenvedést és szorongást okoz a pácienseknek, amely után teljesen elveszítik a bizalmat és hitet abban, hogy a kezelőorvosuk képes segíteni nekik a biztonságos leszokásban” – írják.

Egy korábbi tanulmány szerint a betegek 56%-a tapasztal elvonási tüneteket, amikor megpróbálják abbahagyni az antidepresszánsok szedését. Az elvonási tüneteket tapasztalók 46%-a a súlyos kategóriába esik, náluk esetenként akár egy éven át is fennmaradhatnak ezek a tünetek. A probléma ezzel az, hogy az említett tünetek, melyek olykor a létezést is elviselhetetlenné teszik az ember számára (pánikrohamok, szorongás, hangulatingadozás, szexuális zavarok), gyakorta egybevágnak a „betegség” tüneteivel, amelyre eredetileg felírták őket, csak éppen nagyságrendekkel meghaladják azokat. A pszichiáter azt a következtetést vonhatja le, hogy a beteg „depressziója rosszabbodott”, így ismét felírja a korábban szedett tablettákat – így beletaszítva a pácienst egy olyan lehúzó örvénybe, amelyből nagyon keserves a visszaút.

A Facebook-csoportok jellemzően arra tanítják a tagokat, hogy havonta 10%-kal csökkentsék az adagot, elkerülve ezzel a bénító erejű elvonási tüneteket. A kutatás szerzői szerint ez egy jól megalapozott és dokumentált eljárásmód.

Szintén ezt a területet fedi le a SurvivingAntidepressants.com (túlélni az antidepresszánsokat) című weboldal, melynek tulajdonosa maga is átélte az antidepresszánsokról való leszokás borzalmait. Annak idején ő maga is orvosról orvosra járt, hogy találjon végre valakit, aki elhiszi neki: a tünetei nem valami rejtélyes elmebaj visszatértét jelzik, csupán az idegrendszere kiált segítségért, mert képtelen visszaállni a normális működésre az éveken át tartó antidepresszáns-szedés után. A weboldalon 6000 (!) különböző esettörténetet találunk, ahol korábbi pszichiátriai kezeltek mesélik el azt a kínokkal teli utat, ahogyan ők maguk végül sikeresen kiszabadultak az antidepresszánsok szorításából. Ha egy megbízható ellátórendszer a rendelkezésükre állt volna, amikor le akartak szokni a tudatmódosító szerekről, valószínűleg ezek a történetek sohasem születtek volna meg. Ironikus tény, hogy mindezek dacára az OPAI főigazgatója, Németh Attila is a makacs tényekkel szemben álló nézetet képviseli: „Az antidepresszánsoknál bizonyított, hogy nem okoznak függőséget.”

Egy külső szemlélőben joggal fogalmazódhatnak meg kérdések. Vajon Magyarországon ki vállal felelősséget azokért, akik hasonló helyzetbe kerülnek – főként most, hogy az ellátórendszer a járványkezelést helyezi előtérbe, és a tablettákat online, személyes találkozók nélkül írják fel? Másodszor pedig: a pszichiáter vajon megfelelően tájékoztatja-e a pácienseit az antidepresszánsokról való leszokás lehetséges elnyújtott időtartamáról – ami a példákból okulva akár egy éven át is eltarthat, kínok között?

A mindennapi gyakorlatban egy pszichiáter teljes egészében a szabályok szerint jár el, ha bármiféle agyi vizsgálatot mellőzve, az agy kémiai folyamatait befolyásoló tudatmódosító szereket ír fel. Hogy ezek után mekkora felelősséget tud vállalni pácienseiért és azok egészségéért, az éppen annyira jó kérdés, mint az, hogy az így létrejövő, kétes hatékonyságú elmeegészségügy hosszú távon hova vezet.